Gyémánt és gyémánt ékszerek az irodalomban 1. rész

Gyémánt és gyémánt ékszerek az irodalomban 1. rész

1131
gyemant

Már többször írtam a gyémánt értékességéről, arról, hogy az állandóságot, keménységet, szilárdságot fejez ki. Nem vagyok ezzel egyedül, írók, költők is gyakran választják témájuknak a gyémántot, vagy írnak történetet gyémántból készült ékszerről.

Írók, történelem és a gyémánt

Ki ne emlékezne gyerekkorunk egyik kedvenc meséjére? Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Arany László írta és mi szurkoltunk a kiskakasnak, hogy visszakapja az értékes dolgot.

Alexander Dumas és Szerb Antal is megírta a Királyné nyakéke/nyaklánca című könyvében azt a híres szélhámossági bűnesetet, ami XVI. Lajos francia király udvarában történt 1785-ben. A fondorlatos csalás áldozata Louis de Rohan bíboros, Strasbourg hercegérseke volt, de a bűnesetet követő felzúdulás és rágalomhadjárat ártott Marie Antoniette francia királynénak is.

Charles Auguste Boehmer, és Paul Bassenge párizsi ékszerészek, udvari szállítók, éveken át gyémántokat vásároltak egy csodálatos és minden eddigi munkájuknál értékesebb nyakék számára. Az elkészült fantasztikus ékszer 540 gyémántot tartalmazott.

A nyakéket eredetileg Madame Dubarry grófnénak, XV. Lajos francia király szeretőjének akarták volna eladni. A király halála, és XVI. Lajos király trónra lépése (1774) után a nyakéket Marie Antoinette királynénak ajánlották megvételre. 1778-ban XVI. Lajos felajánlotta a királynénak, hogy megvásárolja számára az ékszert, amelynek ára 1,6 millió livre (2006-os-os értéken 13,5 millió euró) lett volna. A királyné elutasította ezt a magas árat (vagy a király változtatta meg véleményét). A nyakéket nem vették meg. Az ékszerészek, akiket komoly adósságok terheltek a hitelből megvásárolt gyémántok miatt, megkísérelték a páratlan értékű ékszert külföldön eladni, de sikertelenül. Egyetlen külföldi királyi udvar sem akart (vagy nem tudott) ilyen drága ékszert megvásárolni. 1782-ben, a Dauphin (a trónörökös, Lajos József francia királyi herceg születése után az ékszerészek ismét felkeresték Marie Antoinette királynét az eladási ajánlattal, de ő ismét elutasította őket.

Ezután léptek színre a szélhámosok és elhitették a királynéval rideg viszonyban lévő Rohan bíborossal, hogy az ő közbenjárásukra a királyné meg fog enyhülni, és kijár neki a királynál bizonyos előnyöket. Leveleket hamisítottak, dublőrrel helyettesített személyes királynői találkozót szerveztek és a bíborostól sok pénzt csaltak ki. A szorult helyzetben lévő ékszerészektől – részletfizetésre – a bíboros megvette a nyakéket a királyné számára. Az ékszert átadták a „közvetítőnek”, hogy vigye el a királynénak, aki persze sosem kapta meg. A bíboros viszont nem tudott fizetni az ékszerészeknek, az ügy kipattant és nyilvános per lett belőle.

Még a francia irodalomnál maradva felhívom a figyelmet a novella műfajának legnagyobb mesterére, Guy de Maupassantra és az Ékszerek című írására:

01„Amikor Lantin megismerkedett ezzel a lánnyal – társaságban történt, hivatali főnökének helyettesénél, rögtön úgy beleszeretett, mintha hálóba gubancolódott volna.
Vidéki adószedő lánya volt, apja évekkel ezelőtt meghalt. Anyja ekkor Párizsba költözött vele, a kerületben megismerkedtek több polgári családdal, sűrűn látogatták egymást – azt remélték: a lány így hamarosan férjhez megy. Szegényen is becsülték őket, csöndesek voltak és kedvesek. Komoly fiatalemberek ábrándoznak ilyen lányról, akivel összekötnék életüket; a tisztességes nő mintaképe volt. Szerény szépségéből angyali tartózkodás varázsa áradt, ajkán alig látható örök mosoly élt, mintha csak belülről sugárzott volna.
Mindenki dicsérte, áradoztak róla, ismerősei egyre ezt hajtogatták:
– Aki feleségül veszi, bizony jól jár vele! Különbet nem is találhatna!
Lantin akkor a belügyminisztérium segédhivatalában dolgozott, főtiszti jövedelme évi háromezer-ötszáz frank; megkérte a lányt, s az a felesége lett.
Valószínűtlenül boldogan éltek. Az asszony olyan leleményes takarékossággal vezette háztartásukat, hogy szinte a gazdagság fényűzésével áltatták magukat. Figyelmes volt és gyengéd, hízelegve kedveskedett férjének; varázsa csak erősödött, és a férfi hat év után még jobban szerette, mint az első napokban.
Csak két apróság zavarta: az asszony imádta a színházat, és imádta a hamis ékszereket.
Barátnői (néhány kishivatalnok felesége) minduntalan páholyjegyet szereztek neki a divatos darabokhoz, sőt még a bemutató előadásokra is; ilyenkor magával hurcolta férjét, ha tetszett neki, ha nem. Pedig a férfit – a napi munkája után – nagyon fárasztotta az effajta szórakozás. Hamarosan már-már könyörgött: vigye magával valamelyik barátnőjét, aki aztán haza is kísérné a színházból. Az asszony sokáig ellenkezett, illetlennek tartotta az ilyesmit. De végül gyöngédségből engedett, és a férfi nagyon hálás volt.
Ez a szenvedélyes színházrajongás hamarosan felébresztette benne azt a kívánságot is, hogy felékesítse magát. Ruhái egyszerűek maradtak, nagyon finomak, de szerények; gyengéd varázsát, ellenállhatatlan, tartózkodó báját új színnel gazdagította öltözködésének nemessége. De fülére újabban nagy rajnai kristályokat csattantott (olyanok voltak, mint a gyémánt), hamis gyöngysorok koccantak rajta, réz karkötői aranyként csillogtak, és fésűiben drágakövek tüzével égő színes üvegdarabkák sziporkáztak.
Férjét bántotta, hogy ennyire szereti a hamis ragyogást – gyakran szóvá is tette:
– Drágám, akinek nincs pénze valódi ékszerekre, az tündököljön inkább a szépségével és a finomságával. Ezek ritkább ékszerek!
Az asszony kedvesen mosolygott, s csak ennyit felelt:
– Ne bánts!… Nekem tetszenek!… Ez a gyengém!… Jó, jó, tudom, hogy igazad van, de az ember olyan, amilyennek született. Én imádnám az ékszereket!
És keresztülfolyatta ujjai közt a gyöngysorokat, megcsillogtatta a metszett kristálylapokat a fényben.
– Ó, nézd csak, milyen szép munka! Megesküdhetnél, hogy valódi!
Férje mosolygott.
– Olyan vagy, mint egy cigánylány.
Esténként, ha együtt ültek a tűz mellett, az asszony a teázó asztalkára tette szattyándobozát, ebben tartotta a “limlomot”, ahogy Lantin gúnyolta. Annyi figyelemmel, olyan odaadással vizsgálgatta hamis ékszereit, mintha csak valamilyen titkolt, mély szenvedélyét elégítette volna ki.
Addig erősködött, míg a férfira kapcsolt egy nyakéket, s aztán nevetve felkiáltott:
– Milyen mulatságos vagy!
Karjába vetette magát, és hevesen megcsókolta.
Egy téli éjszakán a hidegtől remegve ért haza az Operából. Másnap köhögött. Egy hét múlva tüdőgyulladásban meghalt.
Lantin majdnem belepusztult. Olyan rettenetesen szenvedett, hogy egy hónap alatt teljesen megőszült. Reggeltől estig sírt, már-már elviselhetetlen volt, ahogy gyötrődött; a halott emléke, hangja, mosolya, minden varázsa állandóan ott lebegett körülötte.
Múlt az idő, de fájdalma nem csitult. Gyakran megtörtént, hogy amikor a minisztériumban társai összeültek, s megbeszélték a napi eseményeket, arca hirtelen felpuffadt, orra szinte elferdült, szeme megtelt könnyel; néhány rettenetes grimasz után zokogni kezdett.
Felesége szobájában nem mozdított el semmit. Ide mindennap bezárkózott, s csak őrá gondolt; az asszony ruhái, a bútorok ugyanott maradtak, ahol utolsó nap voltak.
Egyre nehezebben élt. Felesége eddig mindennel ellátta háztartásukat, s most ugyanaz a fizetés neki, a magányos férfinak, kevés volt. Bután tűnődött, hogyan tudott az asszony mindennap kitűnő borokat venni, finom ételeket tálalni. Minderre most nem futotta szerény jövedelméből.
Adósságokba keveredett, állandóan pénz után szaladgált, fűhöz-fához kapkodott.
Egy reggel azután – elsejétől még nyolc nap választotta el, s a zsebében már egyetlen sout sem talált – arra gondolt, hogy elad valamit; rögtön a “limlom” jutott az eszébe: ezen kellene túladnia. Titokban még mindig gyűlölte a hazug utánzatokat – hányszor, hányszor felbosszantották! Naponként látta őket, s már a látásuk is megzavarta a kedves lény emlékét.
Sokáig turkált az olcsó halomban, amit felesége itt hagyott; nagy halom volt, mert az asszony szinte utolsó napjáig makacsul vásárolgatott, és majdnem minden este új csecsebecsével jött haza. Végül az egyik díszes nyakéket választotta, felesége kedvencét – úgy becsülte: megérhet hat-nyolc frankot. Hamis ékszer, de igazán szép munka.
Zsebébe csúsztatta, s indult hivatalába. Előbb azonban kiment a körútra, olyan ékszerészt keresett, akihez bizalommal betérhet. Végre kiszemelt egyet, s bement az üzletbe. Kissé szégyellte, hogy ennyire elárulja nyomorúságát – ilyen olcsó semmiséget akar eladni.
– Uram – fordult a kereskedőhöz -, megtudhatnám, mennyit ér ez a darab?
Az ékszerész átvette a nyakéket, vizsgálgatta, forgatta, megemelte, nagyítójával is megnézte, majd odaszólította segédjét, halkan suttogott vele, végül letette a láncot az asztalra és néhány lépést hátrálva is megszemlélte.
Lantint zavarba hozta a bonyolult szertartás; éppen megszólalt volna: “Ó, tudom, hogy olcsó holmi…” – amikor az ékszerész azt mondta:
– A láncnak tizenkét-tizenötezer frank az értéke, de csak akkor vehetem meg, ha közli, hogyan jutott a birtokába.
A gyászoló férfi az ékszerészre meredt, szája tátva maradt – nem értette.
– Mi? – dadogta végre. – Biztos benne?
Az ékszerész azt hitte, hogy bizalmatlanok vele, s száraz hangon vetette oda:
– Ha azt hiszi, hogy többet kap érte, próbálkozzék másutt… Én legfeljebb tizenötezerre becsülöm. Majd visszajön, ha nem kap többet.
Lantin egészen hülyén nyúlt a nyakék után, és kiment; olyasfélét érzett, hogy most egyedül kell maradnia, és gondolkodnia kell.
De amint kilépett az utcára, nevethetnékje támadt. “Ó, a szamár! A szamár! És ha szaván fogtam volna!… Szép kis ékszerész! Nem tudja megkülönböztetni a hamisat az igazitól.”
A rue de la Paix sarkán bement egy másik üzletbe. Mihelyt az ékszerész megpillantotta a nyakláncot, felkiáltott:
– Érdekes!… Ezt ismerem… nagyon jól ismerem!… Itt vették!
Lantin zavartan kérdezte:
– És mennyit ér?
– Én huszonötezerért adtam el… De tizennyolcért rögtön visszaveszem, ha a törvényes előírásoknak megfelelően igazolja, hogyan jutott önhöz.
Lantin leült, mint a szélütött.
– De… de nézze meg jobban!… Én mindig azt hittem… , hogy hamis…
Az ékszerész rácsapott:
– Megmondaná a nevét, uram?
– Ó, természetesen… Lantin vagyok… Lantin, a belügyminisztérium tisztviselője… Lakásom: 16, rue des Martyrs.
A kereskedő fölütötte könyvét, lapozott benne.
– A nyakláncot valóban Lantin asszony címére küldtük… 16, rue des Martyrs… 1876. július 20-án.
A két férfi egymásra nézett, a hivatalnok fejbe sújtottan a megdöbbenéstől, az ékszerész tolvajt szimatolva. Először a kereskedő szólalt meg:
– Nálam hagyná huszonnégy órára? Elismervényt adok róla.
– Hogyne… természetesen…
Az összehajtott papírt zsebre vágta, és elment. Átvágott az utcán, majd visszafordult, mert észrevette, hogy elvétette az utat: lement a Tuileriákig, át a Szajna hídján, itt rájött, hogy megint rossz felé jár, visszatért hát a Champs-Élysées-re, s még mindig nem tudott összefüggően gondolkodni. Következtetésekkel próbálkozott, magyarázatokat erőltetett. Nem, a felesége semmiképpen nem vehetett ilyen drága ékszert!
“Nem, nem! Ez egész biztos!… Akkor hát ajándékba kapta! Ajándékba!… De kitől?… És miért?…” Dermedten állt meg a fasor közepén, megérintette a rettenetes gyanú. A felesége?…
“Akkor a többi ékszer is ajándék.”
Úgy érezte, a föld megremeg alatta, egy fa éppen előtte dől le; karját védekezve maga elé nyújtotta, s a következő pillanatban minden elhomályosult benne, összeesett.
Egy gyógyszertárban tért eszméletre, a járókelők vitték be. Hazaszállíttatta magát, és bezárkózott.
Feldúltan sírt késő éjszakáig, zsebkendőjét harapdálta, hogy ne ordítson. Végre a szenvedéstől és a fáradtságtól elcsigázottan az ágyra dőlt, nehéz álomba merült.
Arra ébredt, hogy süt a nap. Lassan felkelt, a hivatalba kellett indulnia. De milyen nehéz ilyen megrázkódtatás után ismét dolgozni. Eszébe jutott, hogy beteget jelenthetne, és néhány sort írt a főnökének. Azután arra gondolt, hogy vissza kell mennie az ékszerészhez; elvörösödött a szégyentől. Sokáig tépelődött. De csak nem hagyhatja ott az ékszert? Felöltözött, és lement az utcára.
Gyönyörű idő volt, kék ég feszült a mosolygó város fölé. Sétáló emberek haladtak előtte, zsebre vágták kezüket. Lantin nézte őket.
“Milyen boldogok, akiknek pénzük van! Pénzzel még a szenvedést is lerázhatjuk magunkról! Oda megyünk, ahova tetszik, utazhatunk, szórakozhatunk! Ha gazdag volnék!”
Észrevette, hogy éhes, huszonnégy órája nem evett. De a zsebe üres volt – és újra eszébe jutott a nyakék. Tizennyolcezer frank! Tizennyolcezer!… Hatalmas összeg!
Befordult a rue de la Paix-re, s le-fel sétált a járdán, az ékszerüzlettel szemben. Tizennyolcezer frank! Már húszszor is be akart lépni, de a szégyen mindig megállította.
Csakhogy éhes volt, nagyon éhes! És nem volt egyetlen souja sem… Hirtelen döntött – átszaladt az úton, hogy véget vessen ennek a töprengésnek; szinte berobbant az ékszerészhez.
Amint a kereskedő meglátta, eléje sietett, udvarias mosollyal rögtön leültette. A segédek is előjöttek, oldalt húzódtak, és sunyin figyelték Lantint.
– Utánajártam, uram… – kezdte az ékszerész. – És ha nem változtatta meg szándékát, megadom az összeget, amit tegnap felajánlottam.
Lantin csak motyogott :
– Kérem… elfogadom…
Az ékszerész erre tekintélyes pénzköteget emelt ki az egyik fiókból, leszámolt tizennyolc ezrest; s átnyújtotta Lantinnak; az nyugtát írt, majd remegő kézzel zsebébe dugta a pénzt.
Amikor már kifelé tartott, visszafordult – az ékszerész még mindig mosolygott. Lantin lesütött szemmel motyogta:
– Van még egy-két… néhány ilyen… ékszerem. Ugyanabból az örökségből… Azokat is megvenné?
Az ékszerész meghajolt.
– Miért ne?
Az egyik segéd kioldalgott, hogy kedvére nevethessen; a másik hangosan fújta az orrát.
Lantin érzéketlenül, vörösen és méltósággal jelentette ki:
– Elhozom őket.
És kocsin ment haza az ékszerekért.
Egy óra múlva visszajött, még mindig nem evett. Darabonként vizsgálták az ékszereket, mindegyiket megbecsülték. Majdnem valamennyi innen került az asszonyhoz.
Lantin most már vitatkozott, alkudozott, mérgelődött, minduntalan az üzleti könyveket akarta látni; s ahogyan emelkedett az összeg, ő egyre hangosabban beszélt.
A nagy briliáns fülbevalókért húszezer frankot ajánlottak neki, a karkötőkért harmincötezret, a melltűkért, gyűrűkért, medalionokért tizenhatezret, egy smaragd és zafír fejdíszért tizennégy ezret, az aranyláncon függ ő, hatalmas gyémánt szoliterért negyven ezret. Az egészért összesen százkilencvenhat-ezret.
Az ékszerész finom gúnnyal jegyezte meg:
– A hölgy mindenét ékszerekre áldozta.
Lantin komolyan felelte :
– Okos tőkebefektetés.
Majd megállapodott a kereskedővel, hogy másnap ellenőrző szakértőt hoz, és elment.
Az utcára érve felpillantott a Vendôme – oszlopra; olyan jó kedve volt, hogy legszívesebben felkapaszkodott volna rá, mint egy mászórúdra. Könnyűnek érezte magát, s ha most nekifut, talán még a császár szobrát is átugorja, a császárt, ott a magasban, az égbe nyúló oszlop tetején.
Voisinhez ment villásreggelire, és egy palack húszfrankos bort hozatott.
Aztán körülkocsizott a Bois-ban. Valamelyes megvetéssel nézte a többi fogatot, és szinte fojtogatta a vágy, hogy odakiáltsa az embereknek: “Én is gazdag vagyok! Kétszázezer frankom van”
Eszébe jutott a hivatal. Odavitette magát, bátran bement a főnökéhez.
– Azért jöttem, hogy bejelentsem lemondásomat. Háromszázezer frankot örököltem.
Kezet szorított régi hivatalnoktársaival, új terveiről beszélt velük, azután a Café Anglais-ba hajtatott, és vacsorát rendelt.
A szomszéd asztalnál egy férfi ült, ezt igazi úrnak nézte, s mint a viszketést, nem tudta legyőzni a vágyat, hogy elhencegje: négyszázezer frankot örökölt.
Életében először nem unatkozott a színházban; az éjszakát lányokkal töltötte.
Hat hónap múlva ismét megházasodott. Második felesége kifogástalan, de kissé nehéz nő volt. Eléggé megkeserítette az életét.”

Illés Endre

 

Játssz és Nyerj!

Elérhetőség:

Marczi Erika

Gyémánt szakértő

36/30 2807475

e-mail: emarczi@hu.inter.net